Abszolút tűnő!?

Langymeleg májusi reggelen, nyolc óra tájban, szélcsendes időben, amikor csak ártatlan „bárányfelhők úsztak át az égen”, kihajtottam éppen még csak összeállóban lévő csepeli magasröptű hófehér keringő falkámat. Hadd szokják az együtt szállást, hadd edződjenek! Ahogy felröppentek, ki is zártam őket a falkásodás meggyorsítása érdekében.

Kíváncsian követtem őket szememmel. Úgy középmagasságig tűrhetően összetartottak, onnan nem kis bosszúságomra kettévált a csapat: nagyobbik része itt liftezni kezdett, időnként tovább szóródott, néhány ezek közül félóra elteltével le is ült. Hát mit mondjak? Nem volt egy felemelő látvány…

Annál inkább az a nyolc madaram, amelyik  - valószínűleg egy termiket elkapva  -  szédítően gyors ütemben tört felfelé, s hamarosan röpmagasságba jutott. Itt keringtek szemet gyönyörködtetően, amikor kb. 15 perc elteltével kettő kivált közülük, s észak felé elhúzott, 6 pedig tűnőbe emelkedett. - Az ember annak örüljön, aminek lehet!...- Így aztán izgatottan, gúvadt szemekkel kémleltem az eget, s már számláltam a perceket, ez a fél tucat mikor éri el a 30 perces – a standardszerű – tűnő időt! Hát elérte, jóval túl is szárnyalta, - csak éppen nem úgy, ahogy én elképzeltem.

Nálunk, a hegyek által körülölelt völgykatlanban, ahol mindig közel a láthatár, hirtelen, szinte a semmiből előbukkanva csap le a héja, a sólyom, s ugyanilyen hirtelen a vihar is. Az előbb még bárányfelhős eget most is  szinte átmenet nélkül váltották fel a sűrű, sötét  fellegek. Az előbb még öröm volt a tűnő, most  ez egyik percről a másikra a görcsös aggodalom forrásává vált! Gyertek vissza gyorsan, gyorsan! Jaj, csak észrevennék a veszélyt! –fohászkodtam magamban. Szememmel szinte húztam lefelé a csonka csapatot. - Hasztalan. Miközben falkácskám változatlanul láthatatlan maradt, kitört a zivatar! Dörgött, villámlott, s esett a mondás szerint, „mintha dézsából öntötték volna”. A szél pedig olyan erősen fújt, amilyet csak el lehet képzelni galambász krónikákból ismert elmagaslások leírásából.

-Na, ezeket sem látom többé! S éppen a legjobban szállók tűnnek el! -  Lemondóan legyintettem, még egyszer az égre néztem, aztán a bennem lévő keserűség az akasztófahumort hívta elő belőlem. Így szóltam az  ablakon át velem együtt drukkoló feleségemhez:- Anyukám! Ez az abszolút tűnő! – Abszolút tűnő! – ismételgettem még  magamban is, aztán csuromvizesen, letörten behúzódtam a lakásba. Magamat kezdtem korholni. Felelőtlen voltam, amikor kihajtottam őket, hisz’ elfeledkeztem a  kora reggeli időjárás-jelentésről.  A meteorológus aznapra figyelmeztetett : sokfelé várható heves zivatar, még itt-ott jégeső is.

Épp dél volt, mire ismét kisütött a nap,s mintha mi sem történt volna, visszatértek a bárányfelhők is. Nem a galambok miatt, de ismét az udvarra mentem. Mégis, minden logikának ellentmondva, felnéztem az égre. Sehol semmi… azaz dehogy is semmi: dúcom rettegett vámszedője, az „ismerős” héja körözött a közeli erdő fölött! Mára még csak ez hiányzott!- gondoltam, s most már végképp reményvesztetten indultam el otthonról valami hivatali dolgomat intézni. Délután is elfoglaltam magam ezzel-azzal, csak, hogy ne gondoljak elveszett galambjaimra, de már végletesen el volt rontva a napom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés